Mondom ezt minden cinizmus nélkül. Az eddig legnagyobb érdeklődést kiváltó kommentárom után nem hagyott nyugodni, és tovább elemezgettem a kérdést. Valóban ez lenne a nők legfőbb problémája? Véleményem szerint nem, mindez csak a jéghegy csúcsa.
Tudom, megérdemlem. Kell nekem annyi tévét nézni. Ráadásul a legrosszabb fajtát. Befogadóképességem a bulvárműsorok szintjére korlátozódott, ezeket viszont fogyasztom rendületlenül. Épp a tűsarkú és a nők megítélését boncolgató írásom napján hasonló, -egyáltalán nem új- ámde sokkal súlyosabb jelenséget boncolgatott valamelyik csatorna: a kóros soványságról volt szó. Minden hatásvadászat nélkül azt kell mondanom, hogy ez már egyáltalán nem játék - ha úgy tetszik, életekről van szó. Mindehhez képest a tűsarkú viselése, vagy nem viselése bagatell probléma.
Nem vagyok szakértője ennek a témának sem, és nem is kívánom felidézni a műsor különböző negatív példáit, talán mindannyian láttunk már csonttá fogyott hírességeket, akiket paradox módon, részben éppen soványságuk miatt nevezünk celebritásoknak.
Itt már messze nem a hiúságról van szó, bár ez is egy megfelelési kényszer. Sőt, rosszabb: üzlet. Ha nem olyan beteges kinézetű, mint ami elvárható, keresünk mást helyetted. Adieu filmszerepek, viszlát megélhetés!
Mégsem a hírességekről akarok beszélni. Igaz sajnálatos, amit művelnek, mégsem érzem tisztemnek megvédeni őket - önmaguktól. Hogy is jövök én ahhoz?
Írásom témája sokkal inkább az a nő, akivel nap, mint nap találkozunk. Lehet ő a párkapcsolatunk, édesanyánk, munkatársunk. Szándékosan nem a hétköznapi nő kifejezéssel éltem. Mert egyáltalán nem hétköznapi az a teljesítmény, amit magam is tapasztalok velük kapcsolatban. Tudat alatt emberfeletti képességeket birtokolnak, ügyet sem vetve fáradtságra, betegségre, bánatra.
Sosem találkoztam egyetlen nővel sem, aki a munkáját hanyagul végezte volna, csak mert a párjával az utóbbi időben nincs minden rendben. Nem emlékszem olyan esetre sem, amikor édesanyám ne várt volna vacsorával, holott másra sem vágyott, mint egy kis pihenésre. Az sem fordult elő, hogy egy rossz napom után -hazahurcolva a benti feszültségeimet- ne hallgatott volna végig a párom türelmesen, holott mint utúbb kiderült, neki sokkalta komolyabb problémái voltak aznap. Végighallgatott, bíztatott, bátorított, türelmes volt annak ellenére, hogy őt akkor még senki nem kérdezte meg: Hogy telt a napod?
Várjunk csak! A fenti példák mintha megint azokról a -és most már bátran írhatom- hétköznapi elvárásokról szólnak, melyeket már észre sem veszünk, olyannyira természetesek. Minden nap elvárjuk a nőktől a helytállást, az odaadást, a szerelmet, és sokszor bele sem gondolunk, hogy mi férfiak ennek a töredékét sem bírnánk.
Ehhez képest a tűsarkú? Bagatell.
Utolsó kommentek