A néhai író, szociológus és szociográfus Csalog Zsolt, némi indulatot kiváltó, nemrégiben publikált könyve kapcsán jutott eszembe néhány gondolat. Meddig magánügy az ember saját gondolata, van-e joga másnak meg/elítélni valakit a viselkedése, vagy csupán a fantáziái alapján?
Ha igaz a hír, Csalog Zsolt Krisztina című regényét a család korántsem fogadta kitörő lelkesedéssel, persze nem tudni, mekkora a média szerepe a vélt indulatokban. A Velvet által publikált részletet tegnap volt szerencsém olvasni, így legalább minimális rálátásom van arra, miként kell elképzelni a pornográfnak titulált regényt.
A pornográfia, mint fogalom definiálása nem az én feladatom, mint ahogy az sem, hogy a család helyébe képzeljem magam. A saját példámból kiindulva próbálom megközelíteni az el-, vagy az el nem fogadás kérdését.
Azt biztosan tudom, hogy nem szeretnék fájdalmat okozni a családomnak azzal, hogy eléjük állok, és szemlesütve közlöm velük: időnként jól esik egy másik személy bőrébe bújnom, elfeledni mindent, amiről nem akarok tudomást venni, kikapcsolni, eltűnni ebből a világból. De vajon miért gondolom ezt így? Hisz kinek ártok ezzel a szokásommal? Kellene, hogy bűntudatot érezekke emiatt?
Lehet, hogy nem kellene, mégis érzek. A blog miatt is érzek. Nem tartom helyesnek, amit csinálok, hiszen bejegyzéseimet bárki elolvashatja, nemre, vallásra, -és ami a legfontosabb- korra való tekintet nélkül. Ez pedig nem helyes. Van az az életkor, amikor talán igenis káros egy olyanfajta megerősítését viszontlátni, ami talán egy egész életet képes befolyásolni. De ha valakit befolyásolok, árt majd valakinek a szokásaival? Nem tudni. De nem tehetem magam felelőssé az egész internet működéséért, ahhoz én szerencsére túl kicsi pont vagyok itt.
Ismét a normákról van szó. Azokról a normákról, amelyeket mindig a többség irányít - tetszik, nem tetszik. Én pedig nem akarom felrúgni a normákat. Vajon a Krisztina, vagy méginkább: Csalog Zsolt felrúgta az éppen aktuális normákat? Nem hinném. A BDSM feltehetően egyidős annak el nem fogadásával. Csalog Zsolt egy fikciót hagyott ránk, annak az el-, vagy el nem fogadása pedig az olvasóra van bízva.
A családnak bűntudatot kellene éreznie emiatt? Nem hinném. Ők sem hágtak át semmilyen szabályt: egy család sosem tehető ilyen formán felelőssé a családtag cselekedetei miatt.
De hiszen nekem sem kellene aggódnom a családom, az ők majdani megítélése miatt: Nézd, az ő fia az, aki szeret nőnek öltözni! - mégis aggódom. Az éppen elfogadott normák belénk vannak kódolva, ezért csak nagyon nehezen vagyunk hajlandóan azokon átlépni. A miértre mindenki más válaszokkal szolgálna, egy válasz azonban szinte mindenkinél előfordulna: Azért tettem, mert izgalmasnak találtam a szabályok megszegését.
A normákat illetően a földrajzi elhelyezkedés sem mindegy, azonban vannak bizonyos normák, amik szinte minden földrészen tabunak számítanak. Ilyen például a BDSM és mondjuk a crossdressing, de a lista hosszan folytatható. Az ember azonban kénytelen áthágni ezeket a normákat, mondjuk azért, mert a szexuális beállítottságát nem ő választotta meg. És persze, ha lassan is, de azért a normák folyamatosan változnak. A homoszexualitás valószínűleg soha nem volt olyannyira elfogadott, mint manapság. Gondoljunk arra, hogy volt idő, amikor az önkielégítést súlyos betegségnek tartották! Sosem tudni, mikor, milyen norma válik elfogadottá, ahogy Szendi Gábor is írja:
A melegmozgalmak, a nemi identitásnak megfelelő átoperálások, a crossdressing (ellenkező neműek ruháinak viselése) ma még devianciák, furcsaságok, de valójában történelmi perspektívából mindez egy küzdelem azért, hogy a kultúra befogadja az Embert. Olyannak, amilyen.
Az elfogadás társasjáték. Ha én nem fogadom el a normákat, a normák sem fognak változni. Az el nem fogadást is el kell tudni fogadni.
Utolsó kommentek